Régen minden jobb volt? Ez a tíz dolog biztosan nem, hiába divat a nyomornosztalgia.

Szinte minden internetes felületről ömlik az arcunkba, hogy régen minden jobb volt, régen “az emberek még emberek voltak”, “a kenyér meg kenyér”. Szegények voltunk de boldogok, régen mindenki száz évig élt, és tudták mi a becsületes munka: mindenki kapálni járt meg sorkatona volt… a lista végtelen hosszú.  Valójában nem voltunk különlegesebb generáció, mint a mostani, egyszerűen csak egy másik korban voltunk gyerekek. Nyilván öregszünk, és visszasírjuk a fiatalságunkat, amit túlmisztifikálunk. De mi az, amire rendszeresen hivatkozik a boomer generáció (jómagam is ebbe a korba léptem egyébként), pedig nem feltétlenül igaz? 

“Nem volt EU konform játszótér, meg biztonsági gyermekülés az autókban, mégis felnőttünk.”

Biztosan örült Pistike, amikor az öt méter magas mászókáról a betonra esett fejjel. Meg azok is boldogan gondolnak rá, hogy kirepültek a szélvédőn, akik nem voltak bekötve az autóban, mert nem volt kötelező… A boomer generáció többsége egyszerűen gyűlöli, hogy a mai gyerekeknek biztonságosabb a játszótér, az autózás, a biciklizés, és hogy gyerekzáras a hipó meg a gyógyszerek. Ha nekik nem volt, másnak se legyen! Egy normális lelkületű embernek örülnie kellene, ha egy kisgyerek kevesebb veszélynek van kitéve. 

“90 évig éltek az emberek és egészségesek voltak, pedig szalonnát ettek kolbásszal”

Sokan emlékszünk idős korukig egészségesen élő nagyszülőkre, de valójában ez nem mindennapos dolog. Aki kétpofára nyomta egész életében a zsíros hurkát, minden nap vedelt, elszívta a napi két-három doboz munkást és egy percet nem sportolt, azok közül ma 50-60 évesen rengetegen szenvednek szív- és érrendszeri betegségekben, és semmiképpen sem olyan fizikai állapotban vannak, mint a hatvan éves Brad Pitt. 

“A kenyér még kenyér volt.”

Rengetegen gondolnak meghitt nosztalgiával a régi idők pékségeire – ahol kizárólag egyfajta kenyeret lehetett kapni. Mert nem volt választék, mint ahogyan fűszerekből, gyümölcsből, zöldségből, és úgy semmiből sem. A korlátozott hozzávalók miatt az átlag magyar család konyhaművészete elég egyhangúan működött: a pirosarany – gulyáskrém – vegeta aranyháromszögben.
Félreértés ne essék, én is imádom a nagymamám-féle csirkepörköltet nokedlivel és kovászos uborkával – meg a kisboltos fehér kenyeret is -, de attól még szuper, hogy kinyílt a világ. Hogy megismerhetünk külföldi ételeket, és hogy választhatok mást is vacsorára, mint sztenderd kilós fehér kenyeret.

“Nem volt ennyi autista meg hiperaktív gyerek”

Valószínűleg régen is ugyanannyi speciális nevelési igényű kisgyerek volt, mint ma, csak nem kapták meg a speciális nevelést, amire igényük lett volna. A gyerekeket elkönyvelték kezelhetetlennek, akik az iskolapad hátsó sorában végezték a rossz tanulók között. A súlyosabb állapotú gyerekek, a “szomszéd Mari néni félnótás fia, falu bolondja” pedig nem is találkoztak fejlesztéssel, integrációval, odafigyeléssel, hogy esetleg könnyebben be tudjanak illeszkedni a társadalomba. 

“A sorkatonaság embert csinált belőlünk”

A katonai kiképzésnek egy csomó előnye van, erősíti a testet-lelket és valóban lehet tanulni olyan dolgokat, amire egy hétköznapi embernek nincs lehetősége. De nyilván annak van motivációja erre, akit ez érdekel és önként szerel fel. Évekre elszakítani valakit a családjától, munkájától, tanulmányaitól nem biztos, hogy olyan klassz dolog, de hosszú idő elteltével megszépülnek az emlékek. És ne felejtsük el, hogy nagyon sok embernek ez volt az egyetlen érdekes dolog, kaland, ami vele történt élete során. 

“Régen tudták mi a becsületes munka.” 

Régen választani kellett egy szakmát nagyon fiatalon, és bekerülni egy munkahelyre ahonnan az ember nyugdíjba is ment. Nem volt túl sok opció és valószínűleg kevesebb ember csinálhatta azt, amit valójában szeretett volna. Manapság bármikor lehet tanulni és karriert váltani, ráadásul olyan szakmák is léteznek, amit az emberek többsége nem is ért, hogy micsoda. Nyilván fáj, ha az ember arcába tolnak egy tizenöt éves influenszert, aki TikTokon hülyéskedéssel tízszer annyit keres, mint mások “becsületes munkával”. De attól még el kell fogadni, hogy sok szempontból ez a tizenöt éves influenszer bizony ügyesebb, mint mi. 

“Nem volt konditerem, hanem kapálni jártunk.”

A kapálás fétisnek még mindig nem sikerült elhalványulnia. Mintha a régebbi generáció minden tagja vidéken élt volna, és nem léteznének városok már vagy ötezer éve. A 80-as években se jártak le az emberek kapálni a panel elé. Földet művelni és állatokat tartani iszonyú kemény munka, ez tény. De attól még nem kell gyűlölni azt, aki törődik a testi egészségével és sportol, hiszen a két dolognak valójában semmi köze egymáshoz. 

“Nem a mobilunkat nyomkodtuk egész nap, hanem beszélgettünk.”

A mai fiatalok is beszélgetnek, csak éppen chaten. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem tisztem eldönteni – bár én is furcsán nézek arra a tini társaságra, akiknek a tagjai a mobiljukba vannak bújva, pedig egy asztalnál ülnek. De lássuk be, ha a 70-es, 80-as, 90-es években lett volna okostelefon, az akkori fiatalok ugyanúgy a mobilt csesztették volna egész nap, mint a mostaniak. Azért nem nyomtuk a mobilt, mert nem volt. Viszont amikor huszonéve bejött az MSN messenger, hazaérkezéstől estig ültünk a számítógép előtt és chateltünk.

“A férfiak még férfiak voltak, nem foglalkoztak arcápolással és nem jártak rollerrel meg automata váltós elektromos autókkal.”

Nyilván egy “igazi férfi” nem csak piál és veri a családját, hanem önmagára is igénytelen és csak 3000 köbcentis benzintemetőt hajlandó vezetni… Akinek egy arckrém vagy egy elektromos roller hajszálrepedéseket okoz a törékeny férfiasságán, az valószínűleg nem áll túl stabil lábakon. Szerencsére a férfiasság megítélése már nálunk is közelít egy kicsit a nyugat-európai normához: nem szégyen igényesnek lenni, antialkoholistának lenni, férfiként gyermeket nevelni, törődni a környezettel, nyitni a modern dolgok felé és támogató társnak lenni sem. 

“Ha rosszak voltunk, vasalózsinórral meg strandpapuccsal vertek, hogy megtanuljuk, mi a tisztelet.”

Boldog mosollyal visszaemlékezni a bántalmazással teli gyermekkorra az már tényleg a nyomornosztalgia csúcsa. Régen normális dolog volt bántalmazni bárkit és bármit, aki gyengébb és nem tud visszaütni (feleség, gyerek, háziállat), nem igazán foglalkoztak az emberi jogokkal vagy a gyermekvédelemmel. Sajnos napjainkban is gyerekcipőben jár ennek a megoldása, de azért szép lassan haladunk egy civilizált világ felé. Én legalábbis bízom a mai békeszerető, nyitott, befogadó generációban, hogy majd egy kicsit jobbá teszik a világot. Akkor is, ha nem sodrófával verik beléjük a tiszteletet.